Az apátnő, Schwester Anna érdekes mesébe bonyolódott a nyestről, miközben bemutatta nekünk a kolostort. Régóta be volt ígérve ez a kolostorlátogatás. Egymás mellett élünk az apácákkal két hónapja. A vakolat különbségén lehet látni, hol ér véget a kolostor, és hol kezdődünk mi. Az ő vakolatuk durva, szürkésfehér, a miénk szép, sima sárga. Gofrit és teát ígérnek, amit majd az ebédlőben kapunk meg a látogatás végén. A konyhában egy egész kis család buzgólkodik a sütővasakkal, a családapa lelkes támogatója a kolostornak. Üzletember, akinek lánya a kolostor felügyelte szomszéd iskolába jár, és aki titokzatos tőzsdei spekulációkkal keres milliókat. A hatalmas családi villa, amely tíz percre a kolostortól található, monokróm festményekkel tele, a földszinti zongoraszobától a szülők hálószobájáig, a harmadikon. Ezeknek az értéke, mondta az ügynöke, föl fog menni a közeljövőben. Jó ízléssel válogatta össze őket. Ebben nem lehet tévedni, mondja. A villa szellős verandáján, amelyhez egy angol módra elhanyagolt burjánzó kert tartozik, hatalmas óceánjáró makettet épít hónapok óta. 

Schwester Anna azzal kezdte, mint gyakorlott túravezető, hogy milyen különös élmény volt fölszámolni a klauzúrát. Mivel ők, a zugi kapucinus apácák függetlenek minden egyházi és világi hatalomtól, a pápától is, és csak névlegesen felügyeli őket egy igen rokonszenves és fiatalos svájci püspök, aki időnként látogatóba jön, de nem szól bele semmibe. A kolostor az ő tulajdonuk. Senki nem tudja, mi lesz, ha kihalnak belőle, mert új apácák nem jönnek már évek óta. Az indiai apácalány, aki tavasszal olyan szorgalmasan szedi kosárba az áfonyát, csak vendég. A szimpatikus püspök portréja az ebédlővel szemben lóg a folyosón. Ő az, mutatja Schwester Anna. Az ebédlő ablakai a zugi tóra néznek. A túlparton vonatozott el 1911-ben Kafka és Max Brod. Ezt a tényt mindketten följegyezték a naplójukba. Egy szép napon az apácák úgy döntöttek, hogy fölszámolják a klauzúrát. Merész döntés volt ez, de helyes is, rengeteg fölösleges tennivalótól megszabadultak. Láthatatlan falakon lépkedünk által, ülünk egy asztal körül, melyet a régi fal keresztbe metszene, titokzatos ajtónyitó és fülkerendszer tárul föl ámuló pillantásunk előtt – mintha az Elvarázsolt kastélyban járnánk. Egy zsinór meghúzásával, valamilyen csigarendszer segítségével a vastag bejárati ajtó szezám táruljként nyílik a belépő előtt. Semmi elektronika. Egy lépéssel beljebb látható az ajtó mellett a zárható ajtajú forgó zsilip, amin régen beadták kosárban az ennivalót, a csomagokat. Minden fából, egyetlen vasszög sincs benne. 

A kolostor folyosóin terjengő langyos öregségszag, vizeletszag, ágyneműszag. Reggelenként, amikor leugrok a ládához a Neue Zürcher Zeitungért (így képzeltem mindig az életet: szivar, kávé, a márványasztalon a szél emelgeti a Zürcher Zeitung lapjait), számolom az ablakokba szellőzni kitett párnákat. Egy icipici apáca – összesen tizenhárman vannak –,  capuccinószín apácaruhában, kezében éjjeliedénnyel a monumentális faburkolatú folyosó végén kilép a cellájából. Parányi cellák nyílnak sorban a folyosón. Annyira megfogyatkoztak az apácák, hogy már csak egyetlen folyosót használnak. Belesek egy cellába. Ronda, bézsszínű bútorok. Furnérlemezből összetákolt szekrény. Lavór állványon. Kereszt a falon. A csúnyaság, mint az aszkézis egyik fontos eleme. Ha sokba kerül is a kolostor fenntartása, a személyzet, az ápolónők, mindig maradna annyi, hogy szép bútoraik legyenek. Mintha sportot űznének abból, hogy a cella berendezése kényelmetlen legyen és ronda. Miközben maga a kolostor – fegyelmezett, svájciasan szerény szürkeségében is – szép és titokzatos. 

A padlásra keskeny lépcső vezet föl. Schwester Anna büszkén mutatja a lépcső mellett a falba mélyesztett tárolószekrényeket, amelyeket egy helyi mesterember készített nemrég, adományként. Végigvezet minket a padláson, megmutatja a rejtekajtót, amelyik a mi lakrészeinkre, egy másik világra nyílik. A kolostorban egyébként hidraulikus, üvegfalu lift jár az emeletek között, a lift üvegfalán át kilátni a kerengőre. A kerengő közepén a hegyről levezetett tiszta forrás hűvös vize csobog szüntelenül. A padláson összevissza iskolai padok, porosodó iskolaszerek. A relikviák között keresztes lovag gyönyörű páncélja a csontvázon egy vitrinben. Ereklye. A kolostor fő látványossága. Mint egy japán harcos valami Kuroszawa filmben. Az utolsó harcos. Schwester Anna, miután kellően kiélvezte csodálatunkat, nevetve mondja, hogy valószínűleg hamisítvány. Az öt méter magas ingaóra, ami miatt átütötték az emeletet. Fent az első emeleten látod mennyi az idő, a földszinten leng az inga. Az inga felhúzása a hatalmas láncokkal külön hadművelet. Ha üt az óra, az egész kolostorban lehet hallani. Éjjel, ha felriadok, számolom az ütéseket a halántékomon. 

A lakosztályom egyik fele Schwester Anna régi cellája volt, ablakából látni a tavat odalent és a hegyet odafönt, a virágoskertet, a veteményest, valamint a szorgos spanyol kertészek pagodaforma szerszámos pavilonját. A hosszú híd, igazi sóhajok hídja, ez vezet át a kolostorból az iskolába. A folyosó az ablakomból nézve rövidnek látszik, de a kolostor folyosójáról nézve végtelenül hosszúnak tűnik. Az iskolában mozgássérülteket és mozgássérülteket tanító tanítókat tanítanak. A kertben egy idilli sárga villa-lakás: Tomatis módszerrel gyógyítják az autista gyerekeket és depressziós felnőtteket: reggeltől estig gregoriánt és Mozart-zenét hallgatnak fülhallgatóval. A kezelés bizonyos hangmagasságok kiszűréséből is áll.

Egy váratlan pillanatban Schwester Anna a nyestről kezdett szenvedélyesen beszélni, amit ő maga nyúzott meg a két kezével. Der Marder. Majdnem úgy hangzott: der Mörder. A nyest lenyúzott bundáját a fából faragott Szűz Máriára terítették, miáltal a nyest felértékelődött, sőt fölszentelődött. Egy keresztrácsos fallal elválasztott helyiségben – itt még megmaradt a klauzúra nyoma – kellemes rendetlenség, itt van a nyestprémű Mária: a kegytárgyak esetlegesen, otthonosan, háziasan elszórva itt és ott, akárha egy konyhában a falihímzés mellett a naptár. A falakon váltakoznak a remekművek reprodukciói az ügyetlenségükben megható olajképekkel, keretben vagy anélkül. Mint egy lánykollégiumban a rocksztárok plakátjai, kicsit rendetlenül. Szoborcsoportozat: egy végtelenül bájos kisfiú a középpontban, Jézus bemutatása a templomban, aranyszőke loknijaival az anyja két térde között. Minden égszínkék, rózsaszín, arany. 

Szombat este megdöbbentem a tűzszentelés szertartásán, amelyen életemben először veszek részt. A kolostor kinti, modern, betonfalú kápolnája előtt egy erre a célra felállított üstben lángol, lobog, ropog a tűz, kicsit fázósan toporgunk körülötte, le nem veszem a szemem a tűzről, ezzel a tűzzel gyújtjuk meg a gyertyákat és vonulunk be a kápolnába. Annyi misén veszek néhány nap alatt részt, hogy hirtelen feltűnnek a katolikus szertartás vad, pogány elemei. A vadul lóbált füstölők a templomokban. De vissza a nyest megnyúzására. Schwester Anna apja erdész volt, és ő csak azt kérte a vadásztól, hogy úgy végezzen az állattal, hogy a bundája meg ne sérüljön. Ezért aztán a vadász a csapdába esett nyestet szemtől szembe lőtte le, ahogy Schwester Anna – míg a kolostor bérlőinek veszélyesen finom tojáslikőrjét ittuk, amit egy gondos apácakéz folyton utánatöltött – a maga száraz, lelkes módján elmesélte. A nyest akkor már hetek óta nagy felfordulást okozott. Csapdát állítottak, tojást tettek bele, de a nyest okosan hozzá se nyúlt a tojásokhoz. Aztán egy szép napon föladta az óvatosságát. Hallatszott a vinnyogása mindenütt. Rohantak a padlásra. Az apácák a vadász háta mögött tolongtak, imádkoztak, keresztet vetettek, miközben a vadász, akit azonnal riasztottak, a puskáját a nyestre fogta. Szegény kis nyest. Voltaképp nem is azért ölték meg, mert tojást lopott, hanem csak mert zajt csapott. Nem tudtak aludni tőle. Nem tudott, mint a macska, nesztelenül kószálni a padláson. Mekkora élvezettel mesélte el Schwester Anna a nyest lenyúzását! Schwester Anna titkos költő, német irodalmat tanított régen a gyerekeknek. Mutatta, a levegőben, ahogyan a késsel óvatosan, de határozottan belevág a nyakánál és lefejti a bőrét. Borzongó, ámuló csodálattal hallgatjuk a mesét. 

Másnap este, elég későn, zuhogó esőben, egy különös Félkegyelmű-előadás után jövök vissza Zürichből – a rendező, Hermanis csupán a regény első napjának eseményeit mutatja be, amelyek különben a könyv egyharmadát teszik ki: a súgó előbb felolvas néhány oldalt a könyvből, ahogyan Miskin és Rogozsin megérkeznek a vonaton, de azután a rendező bámulatos részletességgel dolgoz ki minden mozzanatot, amit betéve tudok, alig várom, mikor kezd Miskin írni a jámbor Pafnutyij apát keze vonásával, végignézzük, mi történik az előszobában, mi a dolgozószobában és mi a lányoknál, és csak akkor pörög föl az előadás, amikor Miskin epilepsziás rohamot kap –, amikor, közvetlenül Szent Mihály templomával egyvonalban, ahol az iskolaudvarra fölvezető lépcső kezdődik, túl a hegy oldalában nagy köveken zubogó patakon átívelő kis betonhídon, a transzformátorházon túl, a neonlámpa fényében a csillogó nedves bicikliút mellett megláttam a nyestet ügetni, amelyik napok óta itt garázdálkodik a környéken, s ami miatt a nyestnyúzás egyáltalán szóba került. A lépcső sokáig félig tilalmas volt a számomra, de aztán megszoktam, hogy átvágjak az iskolaudvaron, és ezt tettem akkor is, ha az udvar tele volt játszó, rohangászó gyerekekkel. Először azt hittem, macska, de amikor közelebb ért, mert közben úgy tett, mintha nem vett volna észre, láttam, hogy ez valami más. Ügetett a neonfénytől csillogó nedves növényzetben, a svájci fűben, amely konzisztenciájában nagyon emlékeztet a skóciai füvekre: úgy áll minden egyes fűszál, mint a földbeszúrt dárda vagy cövek, az ember, ha rálép, mintha lebegne, nem süpped a talpa a földig. Úgy tett, mintha nem ijedt volna meg tőlem, csak jött, egyre csak jött felém, és csak a közvetlen közelemben, miután jól megnézett magának, és én is megnézhettem az ellaposodó fejét, a villanó szemét, hosszú vékony alakját és lompos hosszú farkát, akkor vágott át, mikor már karnyújtásnyira volt tőlem, villámgyorsan a fűben a lejtőn fölfelé, tűnt el az aljnövényzetben, de anélkül hogy szemernyit is gyorsított volna a tempón. És nekem határozottan az volt az érzésem, hogy jól megnéz, és mérhetetlenül pimasz, sőt fenyegető pofával bámul rám. 

Másnap este teljesen véletlenül, egyébként ritkán járok el, ismét Zürichből tértem vissza – a hottingerplatzi könyvesboltban jártam, ott jutottam Kafka naplóinak kritikai kiadásához, amire már régóta fájt a fogam –, és mikor újfent átkeltem a kis betonhídon a szürke trafóház mellett, a csobogó hegyi patak fölött, de most nem zuhogott az eső, hanem csillagfényes égbolt terült fölém, nyári meleg volt, és készültem fölcaplatni az iskolaudvarra vezető lépcsőn, valami fura nesz ütötte meg a fülemet. Megtorpantam. Azt is lehetne mondani, hogy megijedtem a nyesttől, ami persze nevetséges, bár van benne valami. Mindenesetre megtorpantam. A neszezés nem maradt abba, fűrészelésre is hasonlított, másra is, és míg halkan, szinte lábujjhegyen lépkedtem fölfelé, megszorítottam zsebemben a kis keresztet, amit a tűzszentelés másnapján, az uszoda előtt találtam, mikor nedves hajjal kiléptem az épületből: piciny fémkrisztus volt, műanyagkeresztre erősítve, amilyent nyakláncon viselnek, s ekkor a fejem fölött váratlanul kigyúltak a fények, a mozgásérzékelő bekapcsolta az iskolaudvar világítását, mentem tovább, és a fejem végül egymagasságba ért a teraszon álló pingpongasztalokkal. Uszodából hazajövet szoktam itt nézni az asztal körül futkosó gyerekeket, de most egy szerelmespár feküdt a pingpongasztalon, megdermedve, mint a megpöckölt bogár, belefagytak a mozdulatba, úgy tettek, mintha nem lennének ott, én is úgy tettem, mentem tovább. Mintha rajtakaptam volna a tökéletes svájciakat valami szabályszegésen, esztelen boldogság fogott el. De nem néztem rájuk. Csak a fülemmel, a tarkómmal, a nyakszirtemmel, a hátammal lestem vadul hátrafelé. Egy perc múlva a felcsapó zihálásból, suttogásból, ruhasuhogásból, lábdobogásból megértettem, hogy elmenekültek. Különben hibátlan helyválasztás volt, a nagy iskolaudvaron csak az jár át, aki a temetőbe vagy a kolostorba igyekszik, de az se este. Este 6 után az apácák bezárkóznak a celláikba. De hogy ebben a tökéletes kisvárosban, melyben tökéletes emberek laknak, a tökéletes házaikban, valakinek mégis eszébe jutott ezért feljönni a hegyre, hogy pingpongasztalon tegye a kedvesét a magáévá, ez engem hallatlan örömmel töltött el. Mintha felszentelték volna a pingpongasztalokat. Szinte lebegtem hazáig. Ebben a tökéletes városban, ahol soha nem késik a vonat, ahol nyolc-tízféle módon szortírozva, különböző színű műanyagzsákokban szabadulnak meg az emberek az otthoni szeméttől, most ez a szabálytalankodás. Mesélték, pár évvel ezelőtt történt itt utoljára valami rendkívüli a nagy eseménytelenségben: egy arab vaktában lövöldözni kezdett a kanton-parlamentben, megölt néhány képviselőt, és a végén öngyilkos lett. A helyiek nem értették. Itt élt közöttük évek óta. A World Trade Center leomlása a fejébe szállt, úgy érezte, neki is tennie kell valamit.

Másnap hajnalban uszodába menet megszemléltem a pingpongasztalt, ami mellett amúgy is el kellett haladnom. Nem látott meg senki. Az iskola falára szerelt óra háromnegyed hatot mutatott. A vastag üvegfal mögül kitömött róka bámult ki rám az egyik szekrény tetejéről. Remegő térdekkel léptem közelebb. Igen. A poros felületen ott volt a nyest, akarom mondani a test tisztán kivehető fotógrammja. Ha egy kicsit közelebb hajtottam a fejem az asztal lapjához, és hagytam, hogy a fény meredek szögben essen rá, ott volt minden: a lány haja kuszán terült szét az asztallapon, látszott a derék lenyomata, mellette a kitámasztott férfikéz szétterpesztett ujjai. Valami villant. A pingpongasztal közepén egy ezüstgyűrűt pillantottam meg. Rásütött a hajnali fény. A tó derengett odalent párásan. Ott hevert a gyűrű, mintha csak azért hagyták volna ott, hogy megtaláljam. Szép kis ezüstgyűrű, finom vésetekkel. Azóta itt játszadozom vele a szobámban és énekelek. 
 
 

Bibliográfia

FORGÁCH András

FORGÁCH András
Aki nincs
Magvető, 1999

Két dráma
Cserépfalvi, 1991

Valami Figaró-féle alak
Jelenkor, 1993

Gonosz siker
Magvető, 2001

Zehuze
Magvető, 2007

„Zehuze (részletek)”
Magyar Lettre Internationale, 37, 39, 58, 60, 64 

„Napok dátum nélkül”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Alvók” (Egy Földközi-tengeri utazásból)
Magyar Lettre Internationale, 45

„2002 leütés –Röviden”
Magyar Lettre Internationale, 47

„Kifelé a Szinájból”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Felvételi”
Magyar Lettre Internationale, 73